Czika László 1989 c. fotókiállítása a Bolyai Gimnáziumban
Vége van, elvtársak – hirdeti az a rendszerváltó plakát, amelyen az emblematikus, kopasz, hájas tarkó fogadja a Bolyai Galériába érkezőket. Fölötte és mellette a galéria első szintje Lenin alakját és Nagy Imre újratemetését idézi meg; a végbúcsú nemcsak a megszálló Vörös Hadsereg plecsnikkel teleaggatott főtisztjeinek és szolgasorban tartott sorkatonáiknak szólt, hanem a forradalmat leverő szovjethatalmat kiszolgáló hazai apparatcsikoknak is.
A kort megidéző Vas Népe-oldalakon örkényi abszurditással jelennek meg egymás mellett az az évi aratást magas terméshozamúnak megítélő paneltudósítás és Németh Miklós miniszterelnök „biztató” szavai: a Szovjetunió – ezúttal – nem avatkozik be a magyar belpolitikába, s nem fordul tankokkal reformokat követelő nemzetünk ellen.
Tankokkal, amelyek közül jó néhány a szombathelyi orosz laktanyában védte a békét – egy idegen ország területén, éles töltényekkel, annak polgárai ellen.
Czika László fotóművész a szigorúan őrzött objektumban az MTI tudósítójaként készíthette el a hadosztály rég várt elhurcolkodását megörökítő, forrásértékű fényképeket. Azokat, amelyek – figyelvén a meg-megálló, eltűnődő, megborzongó nézelődőket – a rendszerváltás éveit átélt korosztályokból sokrétű érzelmeket váltanak ki. A közös nevező talán az a felismerés, hogy a brutális világhatalom nem csak a legyőzött oldalon szedte áldozatait. A szpáhimentalitás nyomán lepusztult egykor szépséges épületegyüttes, a kopott ládák és limlomok között gubbasztó szoldat, a tankjával szinte eggyé váló, bevonultatása előtt nemhogy Szombathelyt, de Magyarországot, sőt Európát hírből sem ismerő távol-keleti kiskatona üres tekintete egyaránt a diktatúra antihumanizmusát jelenítik meg.
A kiállítást – amelyre október 11-ig minden érdeklődőt várnak a szervezők – Kelemen Zoltán színművész saját emlékeiből fogant, képteremtő beszéde nyitotta meg, a múltidézéshez a díszteremben dr. Vigh Kálmán tanár úr és Czika László is csatlakozott.